Free Burma

Vipassana-gyerekek

Egy 11-éves thai fiú a meditációról beszél a Lost and Found (Elveszett és megtalálták) című dokumentumfilmben. Arról, hogy a gyerekek vipassana-meditációra (vipassana=éleslátás, belátás) való tanítása milyen eredményekkel jár, és hogyan válik a meditáció a bölcsességnek olyan kiapadhatatlan forrásává, ami sokkal hasznosabb a gyerekek számára az életben, mint bármilyen lexikális tudás.

Gyöngyszemek

Nálunk vége a nyárnak. Kis visszatekintés a kert gyöngyszemeire:

Pearls/Gyöngyszemek

Kedvenc fáim

A gyümölcsök közül az alma és a dió. Pár öreg almafát örököltünk a házzal, de egy kivételével mindegyiket ki kellet vágni, mert betegek voltak vagy éppenséggel már ki is száradtak. Az az egy, ami megmaradt, minden évben terem, de látszik, hogy nem valami egészséges. Ma almaleves van ebédre. De lesz még sok äpplemos (kb. almaszósz/püré)!

A parkok fái közül a gesztenye lombkoronájának alakjával, virágaival, levélformájával lenyűgöző! Az őszi gesztenye alatt elhaladva nem tudom megállni, hogy ne kezdjek el gesztenyét szedni. A legfinomabb illat viszont kétségtelenül a hársfák alatt van, de az egy másik évszak.

Fenyő, nyír, regzőnyár, boróka, berkenye vesz körül. A norvégiai nyaralásunk során egy igazi kuriózummal is volt szerencsém találkozni. Bergenben chilei araukáriát láttam (Araucaria araucana) – persze nem őshonos, de megél! Nálunk túl hideg van rá télen.

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/38/Araucaria_araucana1.jpg

A páfrányfenyő régi szerelmem, egy bébipéldány zöldel a könyvtárablakomban. Meglátjuk, mennyit nő. Tavaly télen megfázott, és lehullottak a levelei. A nyarat a kert végében töltötte az erdőszélen, s ott magához jött. Most ismét cserépbe dugtam, mert közelednek a fagyok.

Az öreg almafákkal két oszlopos tiszafát (Taxus baccata „Fastigiata”) is örököltünk, nagyon szépek, hatalmasak – és persze örökzöldek. A kert egyik zugában (a rododentron alatt) találtam egy picurka magoncot, ami tiszafának néz ki (magról nem nagyon szokott kikelni, hacsak véletlenül nem). Átültettem a faóvodába (az erdőszél, ahol a gingkó is feléledt). Egy szép karcsú boróka is van a kerítés mellett (3-4 méter), a hegyoldal köves, nyíltabb részein az alacsonyabb, laposabb formájú él meg.

Említésre méltó még a matuzsálem tölgy a kert végében – itt-ott fiai is vannak, talán egyet meg is tartok-, és a csodálatos lombhullató vörösfenyő (Larix decidua).

Kísérletezem feketedió és vadgesztenye magjával; két kisebb fenyőmagoncot telepítettem le a hegyről, meg egyet hoztam a nyári kirándulásról (magashegyi klíma).

A „Kedvenc fáim” fejezethez tartozik egy történet is. A tavasszal tőlünk nem messze az útszélen találtunk két köteg fenyődugványt. A dolgot svéd módra akartam elintézni, tanácsot kértem botanikus barátomtól, jelentettem a rendőrségen, a rendőrök meg is találták a gazdát, akinek a kocsijáról „lepottyantak” a kisfák, és beszéltem is a fickóval. De az nem jött érte a fákért. A növények olyan három hétig is álltak vízzel teli vödörben, a hűvös garázsban, de nagyrészük már alig élt, amikor arra az elhatározásra jutottam, nem várok tovább, amit lehet eldugdosok, hátha megmaradnak. Hozzá kell tennem, hogy előtte nem sokkal ábrándoztam arról, hogy milyen jó lenne valami sövényfélét telepíteni, s tervezgettem, hova, de persze, hogy miből, arra válasz nem volt. S akkor hopp, ott terem 120 darab kisfenyő az udvaromon. Tudom, fenyőből nem valami pompás sövény nő, de gondozással kordában lehet tartani, láttam már szép fenyősövényt a környéken. Persze a 120-ból nem sok maradt meg, ha nyomban elültetem őket, több szerencsével járok. Tanulság: mindig az első megérzésemre kell hallgatni (ti. a kéresem meghallgattatott), és sohasem svéd módra intézni el semmit. Szóval úgy jártam, mint Mátyás király: találtam is egy erdőnyi fenyődugványt, meg nem is.

Norvég ízek 2.

NOREG
Hardangervidda-fennsík

Norvég ízek 1.

VETTISMORKI (Utladalen) -kúl név! ;-)
© Martin Larsson 2007

Június 11. hétfő

Ma egy varjú nagyon akart kefélni egy másik varjúval, és egész délben össze-vissza ricsajoztak. Még akár az órát is nézhetném, meddig tart egy varjúnő meghódítása. De még az is lehet, hogy nem egy varjú szállt rá a csajra.

Melegnek meleg van még meglehetőst. Reggel a kályhások ébresztettek. Második nekifutás. Már hátha a kéményseprőnek is tetszeni fog, s akkor begyújthatjuk a kandallót – persze nem most, amikor amúgy is meg lehet sülni. A fiúk három órát vacakoltak a cementtel, mert belső csövet nem lehetett, kicsi a hely. Martin erre megjegyezte, hogy ez volt az, amiről Anki beszélt, amit Henrikék (lengyel feketemunkások) is meg tudtak volna csinálni – ócsóbbér. Na, puff neki. Ennyit a kéményről.

(A varjak elhúztak, most a szarkapár – amelyik rendszeresen ellopja a macska kajáját – zendített rá. Bizony isten, tiszta Hitchock.)

Holnap megyek a Dhamma Sobhanába, s akkor nem írok vagy két hétig. Pedig most döntöttem el végleg, hogy író leszek. És hogy most már nem csinálok az ihletkérdésből ügyet. (Ügyet sem vetek rá, ha van, ha nincs.) Persze mondhatom azt, a vipassana alatt mennyi sok ötletem volt, és hogy meg tudtam volna írni két regényt is. Foghatjuk rá. Meg azt is mondhatom, hogy bennem temérdek regény van, csak még nem volt érkezésem leírni őket, s ha még sokat járok a vipassanába, lehet nem is lesz. A lényegen ez már nem változtat. Már az sem változtatna, ha írnék. A helyzet az, hogy a hozzáállásom anti. De ezen még finomítanom kell. A nagy büdös valóság szempontjából tényleg abszolút mindegy, hogy írok-e vagy sem. De valamelyest hozzárak, vagy elvesz egy nüansznyit mások hozzáállásához, ez majdnem biztos. Ezt onnan is tudom, hogy két évnyi fáradhatatlan mocsárcsapolás, trágyázás, ásás, favágás, csatornázás, locsolás, veteményezés, piszmogás, gazolás és hasonlók után – mikor végre a kertben megtermett az első (és egyetlen) normális méretű hónaposretek, a szomszéd is beruházott a kertjébe: kicserélte gyorsan a földet, lenyomott pár félig felnőtt paradicsomot, földiepret, egy nagy csokor rebarbarát, az erkélyládába előnevelt és virágos muskátlikat ültetett, és mindösszesen fél nap alatt egészen kicsinosította a kertet. Tanult tőlem. Hatottam rá!

Szóval holnap megyek a Dhamma Sobhanába. Ez itt van mindjárt, tőlünk vagy hat óra autóútra. Közel a Vadstena kolostorhoz, ahol Szent Brigitta, az első svéd nőíró sírja található. Nem nagyon szeretek úgy vezetni, ha idegenek ülnek mellettem, mindjárt ideges leszek, de reménykedem, hogy ezúttal sem jön nekünk senki. Az útitervet még tanulmányoznom kell egy kicsit. Úgy érzem, hogy egy göteborgi sávválasztástól eltekintve sok nehézség nem vár ránk. Hárman utazunk, útitársaim Norvégiából jönnek, s tőlünk együtt megyünk tovább.

Addig még hússzor megnézem az e-mailjeimet, s hússzor sem fogok kapni senkitől semmit. A hírekben sem lesz semmi egetrengető változásról beszámoló cikk. A tévét már hónapok óta nem kapcsoltam be, nem is biztos, hogy emlékszem, melyik távirányítóval kell. Mesélte Tóth Imre, hogy milyen nagyszerű, hogy Kemény Pistának nincsen tévéje. Ha olyan nagyszerű, miért van Tóthnak? Nekünk azért van, mert a többiek nézik. Én csak porolom.

Porolok, porszívózok, padlót mosok – most a kályhások után kellett is. Buzgalmamban végigmostam az egész lépcsőfeljárót, a kertben a salakot meg a kutyaólat. A papucsomnál és a lábamnál fejeződött be a nagy pancsolás. Most az erkélyen szárad a papucs.

Kellene nem soká egy kicsit főzni is, van pár szép nagy fej csiperkém. Svéd gyümölcslevest is akartunk csinálni, de nincs itthon burgonyaliszt. Majd ha Martin megjön, hoz azt is. Egyelőre hadilábon állok még a kedvvel. Kémiai szempontból egyensúlyról és szintekről van szó. De valahogy én ezt mindig tragikusabban élem meg. Úgyhogy nekem beszélhetnek, hogy csak ezt a szintet kell emelni, vagy azt a tablettát bevenni, nem hiszem el, hogy a létemet fenyegető életérzés pusztán csak ennyitől függene. (Már megint túl nagy jelentőséget tulajdonítok saját magamnak, mi?)

Magyarázhattok, én egy ilyen hülye tyúk vagyok. (Varjú? Szarka?) Most rohanok, mert támadt egy újabb takarítási ötletem!

Kerti tanulságok gyűjteménye

Első tanulság:

Ne táplálj hiú reményeket, gránitba nem lehet gyökeret ereszteni. A megoldáshoz legközelebb a fenyőfélék jutottak. Tanulj tőlük!

Második tanulság:

A gyepben különféle hangyák dolgoznak, úgymint négerek (a feketék), kommunisták (a vörösök) és a kínaiak (a sárgák). A két utóbbi tűzhangyaféle. A feketéket be lehet tanítani levéltetvek legeltetésére.

Harmadik tanulság:

A férfiak (és nők is, de ők momentán engem nem érdekelnek) nagy része csiga – nem tud ellenállni a sörnek.

Negyedik tanulság:

A csalánlé sok mindenre jó, de főként büdös. A csalánlével el lehet üldözni a szomszédot.

Ötödik tanulság:

A mohát nem szabad írtani a gyepből - ha csak az nő meg. Ez körülbelül olyan botorság lenne, mint Magyarországon narancsot vagy gyapotot termeszteni, illetve fókát telepíteni a Szaharába.

Virágboltban

Négy-öt cserép virágpalánta a fiatal pár kosarában.
- Ültetgetünk? - kérdezi az elárusítónő.
A fiatal nő elmosolyodik.
- Kell is a szép virág!
A fiatal férfi felcsattan:
- De már ezen a héten másodjára!
Az elárusítónő cinkosan a másik nőre néz:
- Ezt ők úgysem értik.

KERT

„A szomszédaink voltak. Anyu együtt dolgozott Sárika nénivel az OTP-ben, olyan barátnőfélék voltak, én meg Gyöngyivel, aki két évvel fölöttem járt. Egész kiskorom óta barátkoztunk, óvoda, iskola, gimnázium...Legtöbbször babáztunk, és kifestettük a babáink arcát a bárányka – közönségesen kerti porcsin vagy porcsinrózsa (Portulaca grandiflora) – selymes szirmaival. Nem tudom, miért van a kerti virágoknak két nevük. Hogy miért kell a büdöskét bársonyvirágnak (Tagetes) nevezni? Talán a büdöske név túl sokat is elárul a virágról? Ha nem baj, én csak büdöskének hívom, a báránykát meg báránykának. Ott ültek a báránykák a házunk utca felőli falának tövében, kicsiny pozsgás levelecskéik között. Mi pedig Gyöngyivel ott játszottunk, toltuk a régi babakocsiban a babákat, azt nem hiszem, hogy a kocsit betoltuk volna a virágoskertbe, mert nagyanyám kikergetett volna minket, de mi bekeveredtünk a báránykák közé.”

(Részlet: Nyanyó és papó, a szerző elbeszélése)

Kedvenc virágaim:

bárányka (porcsin) - kicsiny, mint egy gyermek, és színpompás
büdöske (sötét narancs) - edzett, mint én :-D és távol tartja a hasznos növényektől a kártevő rovarokat
díszhagyma - vannak hatalmasra növő, csodás fajok!
rózsa (sötétvörös) - nekem Anderssen-rózsáim vannak, mondhatom, mesések!!!
díszmák (Papaverin - kedves jóbarátom a bajban) - idén pirosat vettem, de van kék is, világoskék a Himalájáról
levendula minden mennyiségben
németszegfű - színpompás, strapabíró
kankalin - Shakespeare kedvenc virága (lásd a Will Shakespeare könyvet, John Mortimer írta :-D, remek szórakozás!)
nemes búzavirág (én a sötétbordót szeretem)
lupin - csillagfürt magyarul - már csak a Monty Python kedvéért is, de egyébként nálunk vadon nő
bodza - tavaly szereztem egy bébit, most megint kihajtott, van remény bodzaszörpre (5 éven belül)
körömvirág - kenőcse (kis levendulával keverve) a legjobb a bőrnek
leánder - csak cserépben
magnólia vagy tulipánfa - nem biztos, hogy kitelelne, és még nincs nekem
kardvirág (vörös) – Judit / virágkalendárium: a júliusi Juditok kapjanak kardvirágot, vöröset...

Judit

„Judit könyve (Judit magyarul „zsidó nő”) ősi zsidó írás. A könyv elbeszélése szerint Nabukodonozor hadvezére, Holofernész hadjáratot vezetett Izráel ellen, és amikor Bethulia az ostromlott város már majdnem megadta magát, akkor Judit, a gyönyörű és istenfélő zsidó özvegy fogta magát és az ellenség táborába ment. Ott ő a Holofernész kegyeibe férkőzött, aki megpróbálta elcsábítani őt. Judit lefejezte a részeg Holofernészt és fejével visszatért a városba, és ezután a zsidók megfutamították az ellenséget. A történet Juditot az istenfélő zsidók példaképeként festi le és azt mutatja be, hogy Isten megmenti népét, amikor elkötelezettségét az ellenség gúnyolja. Ez a történet számos ősi nyelven él, és egy népmesén alapulhat, amit valószínűleg a Hasmoneusok korában (kb. Kr. e. 160-37 között), Palesztinában jegyeztek le.”

(WIKIPÉDIA)

Magyar-finn nyelvrokonság

Lustaság fél egészség

Jó magyar édesanyád! Igen? A protestáns, majdhogy nem materialista, de végtelenül gyakorlatias és haszonelvű édesanyámat, ki felnövekedé a nagy magyar büdös kommunizmusban, és engem is arra predesztinált, hogy haszonelvűen mosogassak, gyomláljak, gyereket neveljek – de csak ha eljön az ideje. Meg aztán: tanulni, tanulni, tanulni. Dolgozni látástól mikulásig. Rend a lelke mindennek, Magyar ember evés közben nem beszél. Ésatöbbi.

Ehhez képest én viszonylag lusta vagyok. Mert csak a gondolkodás, írsogálás – volt apósom (szintén nyomorult paraszt, egyszeri protestáns) szavaival élve – érdekel. A lustálkodás: Csáth Géza naplóit és leveleit olvasom változó intenzitással. Szöcskézem ki a mondatait, keresem, ami passzol rám. További lustálkodás: az igazmondás lehetőségei mai világunkban. Inkább hallgatok, aktívan. Ez nagy erőfeszítést igényel. Mindenesetre kívülről ez éppen úgy semmittevésnek látszik, mint az ágyon heverve Csáthot olvasok-rágcsálok.

Rám várakozó (egyéb) tevékenységek: csütörtökre meg kell csinálnom a svéd házimat, Liza Marklund egy novelláját kellene elemeznem. Már a cím megvan: Frågetecken, frågetecken, magyarán: Kérdőjel, kérdőjel. Kis feminista novella, már hozzákezdtem a magyarra fordításához is, hogy közelebb férkőzzek hozzá, de pillanatnyilag abba van hagyva. Az elemzés címe azért az, hogy Kérdőjel, kérdőjel, mert a novella címe is egy kérdés, kérdőjellel a végén – ami nem szokványos címek esetében. És ugye a cím mindent eldönt. Úgyhogy az elemzés – hogy úgy mondjam – már kész van a fejemben, csak gondolatokat kell formálni a meglátott lényeg (a kérdőjel) köré. (Egyébként a szóbanforgó Marklund-elbeszélés címe magyarul: Milyen magasan repülhet egy lány?)

További egyéb tevénykenységek: mosogatás, rendrakás a konyhában. Következmény: ma sem lesz ebéd. Nem baj. Rendszerint négy órakor, amikor Martin hazajön, összecsapok valamit. Célom lefogyni. De ez ugyanolyan sziszifuszi próbálkozás, mint az igazmondás. A jelen körülmények nem támogatják. Nem azért akarok lefogyni, mert hiú vagyok – pedig hiú vagyok, naná! Hanem azért, mert esténként fáj a lábam, ujjaim merevek a sok visszatartott víz miatt, ha vízhajtót eszem, besűrűsödök, és vesekövem lesz, satöbbi, satöbbi. Persze még nem is önszántamból lettem kövér, hanem gyógyszerek mellékhatottak rám piszkosul. Ilyen a drogosok élete. Egyszer kezdjen el az ember valamit szedni, pl. c-vitamint, nincs megállás!

További haszontalan tevékenység: olvasom a kortársakat online. Mi látszik: ülök a laptop finom zönöngése fölött, bámulom a képernyőt, majdnem mozdulatlanul, időnként nyomok egy page down-t. Testem tesped, a mosogatni való vár. Nem csinálok semmit, csak a monitort bámulom. És még az is idegesít, ha a telefon megszólal: nem vagyok hajlandó megmozdulni, hogy felvegyem! Arcomon az sem tükröződhetik, hogy belül valójában sikítozom: hagyjatok békén!

Ki kellene menni a postáért. Szembenézni a külvilággal: reklámújság, adóbevallás, számlák. Ezek akarnak tőlem valamit! Küldözgetik a küldeményeket, hogy reagáljak, hogy csináljak valami (számukra) hasznosat, hogy színt valljak. Na, ezért sem megyek ki, megnézni, mi van a postaládában. Amíg nem látom, és nincs tudomásom a küldeményekről, nem lépek velük interakcióba, nem engedem, hogy kommunikáljanak velem. A lustaság védekezés. A személyiség kétségbeesett erőfeszítése, hogy integritását valahogyan megőrizze. A lustaság halvány paranoiával és életundorral keverve egyfajta túlélési stratégia. Nem struccpolitika, mert nagyon is tudatában vagyok annak, mi elől rejtőzködöm. Van tudomásom mindenről, és éppen ezért nem akarok részt venni benne. Visszatérve saját nyavajás kis morális kérdéseimhez: ez az igazmondás része. Vélemény. Küzdelem. Sziszifuszi. Abszolut nem látványos, valószínüleg nem is lesz eredményes, de számomra a lustaság erkölcsi kérdés.

Mit csinálok, amikor nem dolgozom? Én akkor is dolgozom, amikor alszom. Mint ahogy arra a múlt század elején rávilágítottak: ne zavarjatok, dolgozom, aludt s álmodott a szürrealista festő. Nincsen számomra egyetlen elvesztegetett perc sem. A legintenzívebben akkor dolgozom, amikor keresztbe tett lábakkal meditálok. Nem is tudok mindig meditálni, mert ahhoz kell a legnagyobb elhatározás, kitartás, fegyelem. A létezés legintenzívebb állapota. Vagy - hogy az igazat megvalljam – a valódi létezés, az igazmondás. Csend, mozdulatlanság, becsukott szemek, keresztbe tett lábak, a teljességben való jelenlét.

Valószínűleg nem sok nyugdíjam lesz ebben az életben, ha a nyugdíjat munkaviszony után adják, vagy ha magamnak kell félre tennem. Ez aggodalommal töltött el egy jó darabig. Az ember öregkorára legyengül, beteges lesz, nem tud dolgozni, pénzt keresni. Na hiszen! Ahogy a világ kinéz, senki sem fog felkarolni, hogy tessék jönni, Szeles néni. Már látom is magamat az árokszélen üldögélni, rágcsálni a füvet vagy/és a küszöböt. Nyomasztó. Egy ideig tényleg elgondolkodtam ezen: mi lesz velem? Aztán jött a megoldás. De hát nem is akarok én mást, csak ülni és meditálni, mint a szerzetesek. Igen, igen! Öregkoromra szerzetesnő akarok lenni! Lemondani a világi javakról, kis tányérkámmal rizset kérni kétszer egy nap, este kis tea, és az áldott vánkoson való ülés! Erre vágyom! Ezt látom magam előtt. És ez megnyugtat. Ebből a perspektívából van értelme az egész koncepciózusan végrehajtott lustálkodásnak. Így legyen!

Folytatom tovább az online olvasgatást. Blogokat, verseket, csupa haszontalan firkát. Én is adok hozzá egyet. Sokasodjanak! Talán valakinek jó ötletek ad, talán valaki önmagára talál, talán megszabadul szorongásaitól, talán meg akarja tudni, hogyan lehet igazat mondani, vagy igazán élni. Vagy még ezt sem.

Félelem versben és prózában

Egy parányi momentum Tóth Krisztina költészetéből...
Egy momentum, a félelem monumentuma - fontosnak tartom, hogy emlékeztetőnek itt álljon. A szorongás, amelybe beleszülettünk, nemzedékünk számára fontos élmény, személyiségalkotó, létformáló tényező.

Kelet-európai triptichon

(részlet)


A nevem Alina Moldova.
Kelet-Európából jöttem,
magasságom 170 centiméter,
várható életkorom 56 év.
Fogaimban amalgámtömést,
szívemben öröklött szorongást hordok.
Angolomat nem értik,
franciámat nem értik,
akcentus nélkül
csak a félelem nyelvét beszélem...

„HA NEM TE VAGY A BŰNÖS, AKKOR IS TE VAGY”

(részlet Király Levente interjújából, Árgus, 2006 / 7)

Mostanában szembesülök azzal, hogy bizonyos dolgokat a mostani tizenévesek nem értenek. Egész egyszerűen nem tudják elképzelni azt a miliőt — itt most konkrétan iskolai dolgokra gondolok. Annyira megváltozott a szellemisége az iskoláknak — szerencsére —, hogy azt a nyomasztást, azt a nagyon erős tekintélyelvűséget a gyerekek már nem tudják elképzelni. Kemény István mesélt erről tegnap, pont itt, Szigligeten egy beszélgetésben — és ezt én is nagyon fontosnak tartom —, hogy a családokban kussoltak, nem voltak történetek; másrészt létezett az a furcsa skízis, hogy más az értékrend a családban, és más az iskolában. Ám mindeközben a szülők is tartanak valamitől, és a gyerekeknek nagyon nehéz volt átérezni, hogy a szülők tulajdonképpen mitől szoronganak. Állandóan azt hallottam, amit anyám máig szokott is emlegetni, és én erre nagyon allergiás vagyok, hogy „de kislányom, nem lesz ebből baj?” Mindenütt ez a homályos aggodalom, hogy bizonyos dolgokat nem csinálunk, mert annak következményei lesznek, és a félelem, hogy ezt soha nem lehet kinőni. Attól, hogy valaki felnőtté válik, ez a rettegés nem múlik el, mert hogy ha így szocializálódott, akkor benne maradnak ezek a szorongások. És ezt nagyon nehéz elmagyarázni egy olyan generációnak, ahol a szülők már nem ebben a nyomasztásban éltek. Nyilván most is vannak ilyen értékrendbeli különbségek, de nem annyira éles a határ.

Emlékszem, az ötödik osztályos tananyagban szerepelt Lenin életrajza. Külön füzetet nyitottunk, amibe írni kellett, képeket kellett bele gyűjteni. Én alaposan elcsúsztam időben, és amikor ez kiderült, az egész családom azzal foglalkozott, hogy különböző kiadványokban Lenin-képeket keresett, nehogy rossz jegyet kapjak, miközben mindenki röhögött az egészen. A nagybátyám például a MAHART-könyvtárból lopkodott ki nekem könyveket. Érezni lehetett, hogy nem veszik komolyan, másrészt viszont mégiscsak véresen komolyan volt véve a dolog, hiszen azt láttam: a felnőttek mozgósították egymást, hogy a gyereknek nehogy baja essen. Mert ha nem csinálod meg a lenines feladatot, akkor az óhatatlanul politikai gesztusnak minősül, pedig lehetett volna egyszerű hanyagság is.

Az egész abszurd, mert abba nősz bele, hogy mindenhol más és más értékrendeknek kell megfelelni, miközben persze érzed, hogy nem teljesen az van, ami. És ezt nagyon nehéz utólag megmagyarázni, közben pedig nagyon sok olyan rossz refl exet alakít ki, ami a dolog okának elmúltával sem szűnik meg. Úgyhogy szerintem fontos megírni mindezt, mert nagyon nehéz elképzelni például azt a sivárságot, amiben egy-egy külföldről érkezett tárgy önmagában értéket képviselt, csupán azzal, hogy máshonnan érkezett. Azonnal furcsa megbecsülés övezte, fetisizáltuk, pusztán azért, mert „onnan” jött, és nagyon kellett rá vigyázni.

Nagyon különös volt tehát a beszédmódoknak ez a többfélesége, másrészt ez a végtelen sivárság, ami akkor nyilván nem tűnt annak; csak utólag nevezed sivárságnak, hiszen mindig adottnak tekinted a környezeted, a tárgyi világot. Föl sem merült, hogy bármivel összevesd, hiszen nem ismertünk, nem is ismerhettünk mást.

Szomorú, hogy ha mondjuk most sérelem ér egy gyereket az óvodában, akkor a szülő inkább nem szól, és ezt árulásnak érzi a gyerekével szemben. Erre mondhatjuk azt, hogy a Kádár-kor nem akkor ért véget, amikor úgymond vége lett, mert azok az emberek, akik akkor nőttek fel, most élik a felnőtt életüket, ugyanazokkal a refl exekkel és, hát torzulásokkal — nem tudok erre jobb szót találni.

Ha egyenruhás embert látsz, összeszorul a gyomrod akkor is, ha nem csináltál semmit.

Bizony, és hát ugye miért is? Ugyanez a helyzet a BKV-ellenőrökkel. Ha meglátok egy karszalagos ellenőrt, azonnal irracionális félelem fog el. Annyira rettegek tőlük, pedig ugyan mit csinálhatna velem? Legföljebb megbüntet. De még akkor is félek, ha van jegyem, hiszen arra gondolok, hogy bármi megtörténhet. Tök mindegy, hogy neked van-e jegyed vagy nincs. Ezt persze szélesebb értelemben véve mondom, de bármi megtörténhet, és nagyon kis részben múlik rajtad, hogy mi. Lehetőleg legyen jegyed, ez azt az — egyébként átmeneti — érzést ébreszti fel benned, hogy rajtad múlik a dolog.

Azért tartottam fontosnak mindezt elmondani, megírni, mert van egy gyerekem, aki most kezd eszmélkedni: kilenc éves, és elkezdte látni a tágabb világot maga körül, és elkezdett rákérdezni, hogy hogyan is vannak a dolgok. Közben pedig magamon is észreveszem, hogy nem szívesen konfrontálódom az óvodában — most már az iskolában —, mert minden esetben mérlegelem azt is, hogy ez vajon majd hogyan hat rá vissza. Tehát nincs meg bennem az a refl ex, ami egy szabadabb világban élő felnőtt emberben meglenne, hogy márpedig én odacsapok az asztalra — mert mielőtt odacsapnék, elkezdek mérlegelni.

A teljes interjú itt olvasható: http://www.argus.hu/2006_07/toth_k.htm

A költemény az ÉS-ben jelent meg: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=IRODALOM0651&article=2006-1230-1154-59CYPG

Kik azok a pirézek?

Utáljuk a "pirézeket"

A magyarok többsége még a nem létező népcsoportot is elutasítja

A "piréz" a fantázia terméke, ilyen népcsoport a valóságban nincs. Mégis: a magyarok többsége határozottan ellenzi a "pirézek" betelepülését az országba - akárcsak az arabok, a kínaiak vagy a románok befogadását. Magyarországon a felmérések szerint erősödött az idegenellenesség.

- írja a Népszabadság. A cikket itt lehet megtekinteni: http://www.nol.hu/cikk/437889/

Interaktív krimi

A kukkoló

Az olvasó írja a regényt!