Jó magyar édesanyád! Igen? A protestáns, majdhogy nem materialista, de végtelenül gyakorlatias és haszonelvű édesanyámat, ki felnövekedé a nagy magyar büdös kommunizmusban, és engem is arra predesztinált, hogy haszonelvűen mosogassak, gyomláljak, gyereket neveljek – de csak ha eljön az ideje. Meg aztán: tanulni, tanulni, tanulni. Dolgozni látástól mikulásig. Rend a lelke mindennek, Magyar ember evés közben nem beszél. Ésatöbbi.
Ehhez képest én viszonylag lusta vagyok. Mert csak a gondolkodás, írsogálás – volt apósom (szintén nyomorult paraszt, egyszeri protestáns) szavaival élve – érdekel. A lustálkodás: Csáth Géza naplóit és leveleit olvasom változó intenzitással. Szöcskézem ki a mondatait, keresem, ami passzol rám. További lustálkodás: az igazmondás lehetőségei mai világunkban. Inkább hallgatok, aktívan. Ez nagy erőfeszítést igényel. Mindenesetre kívülről ez éppen úgy semmittevésnek látszik, mint az ágyon heverve Csáthot olvasok-rágcsálok.
Rám várakozó (egyéb) tevékenységek: csütörtökre meg kell csinálnom a svéd házimat, Liza Marklund egy novelláját kellene elemeznem. Már a cím megvan: Frågetecken, frågetecken, magyarán: Kérdőjel, kérdőjel. Kis feminista novella, már hozzákezdtem a magyarra fordításához is, hogy közelebb férkőzzek hozzá, de pillanatnyilag abba van hagyva. Az elemzés címe azért az, hogy Kérdőjel, kérdőjel, mert a novella címe is egy kérdés, kérdőjellel a végén – ami nem szokványos címek esetében. És ugye a cím mindent eldönt. Úgyhogy az elemzés – hogy úgy mondjam – már kész van a fejemben, csak gondolatokat kell formálni a meglátott lényeg (a kérdőjel) köré. (Egyébként a szóbanforgó Marklund-elbeszélés címe magyarul: Milyen magasan repülhet egy lány?)
További egyéb tevénykenységek: mosogatás, rendrakás a konyhában. Következmény: ma sem lesz ebéd. Nem baj. Rendszerint négy órakor, amikor Martin hazajön, összecsapok valamit. Célom lefogyni. De ez ugyanolyan sziszifuszi próbálkozás, mint az igazmondás. A jelen körülmények nem támogatják. Nem azért akarok lefogyni, mert hiú vagyok – pedig hiú vagyok, naná! Hanem azért, mert esténként fáj a lábam, ujjaim merevek a sok visszatartott víz miatt, ha vízhajtót eszem, besűrűsödök, és vesekövem lesz, satöbbi, satöbbi. Persze még nem is önszántamból lettem kövér, hanem gyógyszerek mellékhatottak rám piszkosul. Ilyen a drogosok élete. Egyszer kezdjen el az ember valamit szedni, pl. c-vitamint, nincs megállás!
További haszontalan tevékenység: olvasom a kortársakat online. Mi látszik: ülök a laptop finom zönöngése fölött, bámulom a képernyőt, majdnem mozdulatlanul, időnként nyomok egy page down-t. Testem tesped, a mosogatni való vár. Nem csinálok semmit, csak a monitort bámulom. És még az is idegesít, ha a telefon megszólal: nem vagyok hajlandó megmozdulni, hogy felvegyem! Arcomon az sem tükröződhetik, hogy belül valójában sikítozom: hagyjatok békén!
Ki kellene menni a postáért. Szembenézni a külvilággal: reklámújság, adóbevallás, számlák. Ezek akarnak tőlem valamit! Küldözgetik a küldeményeket, hogy reagáljak, hogy csináljak valami (számukra) hasznosat, hogy színt valljak. Na, ezért sem megyek ki, megnézni, mi van a postaládában. Amíg nem látom, és nincs tudomásom a küldeményekről, nem lépek velük interakcióba, nem engedem, hogy kommunikáljanak velem. A lustaság védekezés. A személyiség kétségbeesett erőfeszítése, hogy integritását valahogyan megőrizze. A lustaság halvány paranoiával és életundorral keverve egyfajta túlélési stratégia. Nem struccpolitika, mert nagyon is tudatában vagyok annak, mi elől rejtőzködöm. Van tudomásom mindenről, és éppen ezért nem akarok részt venni benne. Visszatérve saját nyavajás kis morális kérdéseimhez: ez az igazmondás része. Vélemény. Küzdelem. Sziszifuszi. Abszolut nem látványos, valószínüleg nem is lesz eredményes, de számomra a lustaság erkölcsi kérdés.
Mit csinálok, amikor nem dolgozom? Én akkor is dolgozom, amikor alszom. Mint ahogy arra a múlt század elején rávilágítottak: ne zavarjatok, dolgozom, aludt s álmodott a szürrealista festő. Nincsen számomra egyetlen elvesztegetett perc sem. A legintenzívebben akkor dolgozom, amikor keresztbe tett lábakkal meditálok. Nem is tudok mindig meditálni, mert ahhoz kell a legnagyobb elhatározás, kitartás, fegyelem. A létezés legintenzívebb állapota. Vagy - hogy az igazat megvalljam – a valódi létezés, az igazmondás. Csend, mozdulatlanság, becsukott szemek, keresztbe tett lábak, a teljességben való jelenlét.
Valószínűleg nem sok nyugdíjam lesz ebben az életben, ha a nyugdíjat munkaviszony után adják, vagy ha magamnak kell félre tennem. Ez aggodalommal töltött el egy jó darabig. Az ember öregkorára legyengül, beteges lesz, nem tud dolgozni, pénzt keresni. Na hiszen! Ahogy a világ kinéz, senki sem fog felkarolni, hogy tessék jönni, Szeles néni. Már látom is magamat az árokszélen üldögélni, rágcsálni a füvet vagy/és a küszöböt. Nyomasztó. Egy ideig tényleg elgondolkodtam ezen: mi lesz velem? Aztán jött a megoldás. De hát nem is akarok én mást, csak ülni és meditálni, mint a szerzetesek. Igen, igen! Öregkoromra szerzetesnő akarok lenni! Lemondani a világi javakról, kis tányérkámmal rizset kérni kétszer egy nap, este kis tea, és az áldott vánkoson való ülés! Erre vágyom! Ezt látom magam előtt. És ez megnyugtat. Ebből a perspektívából van értelme az egész koncepciózusan végrehajtott lustálkodásnak. Így legyen!
Folytatom tovább az online olvasgatást. Blogokat, verseket, csupa haszontalan firkát. Én is adok hozzá egyet. Sokasodjanak! Talán valakinek jó ötletek ad, talán valaki önmagára talál, talán megszabadul szorongásaitól, talán meg akarja tudni, hogyan lehet igazat mondani, vagy igazán élni. Vagy még ezt sem.
