Egy momentum, a félelem monumentuma - fontosnak tartom, hogy emlékeztetőnek itt álljon. A szorongás, amelybe beleszülettünk, nemzedékünk számára fontos élmény, személyiségalkotó, létformáló tényező.
Kelet-európai triptichon
(részlet)
A nevem Alina Moldova.
Kelet-Európából jöttem,
magasságom 170 centiméter,
várható életkorom 56 év.
Fogaimban amalgámtömést,
szívemben öröklött szorongást hordok.
Angolomat nem értik,
franciámat nem értik,
akcentus nélkül
csak a félelem nyelvét beszélem...
„HA NEM TE VAGY A BŰNÖS, AKKOR IS TE VAGY”
(részlet Király Levente interjújából, Árgus, 2006 / 7)
Mostanában szembesülök azzal, hogy bizonyos dolgokat a mostani tizenévesek nem értenek. Egész egyszerűen nem tudják elképzelni azt a miliőt — itt most konkrétan iskolai dolgokra gondolok. Annyira megváltozott a szellemisége az iskoláknak — szerencsére —, hogy azt a nyomasztást, azt a nagyon erős tekintélyelvűséget a gyerekek már nem tudják elképzelni. Kemény István mesélt erről tegnap, pont itt, Szigligeten egy beszélgetésben — és ezt én is nagyon fontosnak tartom —, hogy a családokban kussoltak, nem voltak történetek; másrészt létezett az a furcsa skízis, hogy más az értékrend a családban, és más az iskolában. Ám mindeközben a szülők is tartanak valamitől, és a gyerekeknek nagyon nehéz volt átérezni, hogy a szülők tulajdonképpen mitől szoronganak. Állandóan azt hallottam, amit anyám máig szokott is emlegetni, és én erre nagyon allergiás vagyok, hogy „de kislányom, nem lesz ebből baj?” Mindenütt ez a homályos aggodalom, hogy bizonyos dolgokat nem csinálunk, mert annak következményei lesznek, és a félelem, hogy ezt soha nem lehet kinőni. Attól, hogy valaki felnőtté válik, ez a rettegés nem múlik el, mert hogy ha így szocializálódott, akkor benne maradnak ezek a szorongások. És ezt nagyon nehéz elmagyarázni egy olyan generációnak, ahol a szülők már nem ebben a nyomasztásban éltek. Nyilván most is vannak ilyen értékrendbeli különbségek, de nem annyira éles a határ.
Emlékszem, az ötödik osztályos tananyagban szerepelt Lenin életrajza. Külön füzetet nyitottunk, amibe írni kellett, képeket kellett bele gyűjteni. Én alaposan elcsúsztam időben, és amikor ez kiderült, az egész családom azzal foglalkozott, hogy különböző kiadványokban Lenin-képeket keresett, nehogy rossz jegyet kapjak, miközben mindenki röhögött az egészen. A nagybátyám például a MAHART-könyvtárból lopkodott ki nekem könyveket. Érezni lehetett, hogy nem veszik komolyan, másrészt viszont mégiscsak véresen komolyan volt véve a dolog, hiszen azt láttam: a felnőttek mozgósították egymást, hogy a gyereknek nehogy baja essen. Mert ha nem csinálod meg a lenines feladatot, akkor az óhatatlanul politikai gesztusnak minősül, pedig lehetett volna egyszerű hanyagság is.
Az egész abszurd, mert abba nősz bele, hogy mindenhol más és más értékrendeknek kell megfelelni, miközben persze érzed, hogy nem teljesen az van, ami. És ezt nagyon nehéz utólag megmagyarázni, közben pedig nagyon sok olyan rossz refl exet alakít ki, ami a dolog okának elmúltával sem szűnik meg. Úgyhogy szerintem fontos megírni mindezt, mert nagyon nehéz elképzelni például azt a sivárságot, amiben egy-egy külföldről érkezett tárgy önmagában értéket képviselt, csupán azzal, hogy máshonnan érkezett. Azonnal furcsa megbecsülés övezte, fetisizáltuk, pusztán azért, mert „onnan” jött, és nagyon kellett rá vigyázni.
Nagyon különös volt tehát a beszédmódoknak ez a többfélesége, másrészt ez a végtelen sivárság, ami akkor nyilván nem tűnt annak; csak utólag nevezed sivárságnak, hiszen mindig adottnak tekinted a környezeted, a tárgyi világot. Föl sem merült, hogy bármivel összevesd, hiszen nem ismertünk, nem is ismerhettünk mást.
Szomorú, hogy ha mondjuk most sérelem ér egy gyereket az óvodában, akkor a szülő inkább nem szól, és ezt árulásnak érzi a gyerekével szemben. Erre mondhatjuk azt, hogy a Kádár-kor nem akkor ért véget, amikor úgymond vége lett, mert azok az emberek, akik akkor nőttek fel, most élik a felnőtt életüket, ugyanazokkal a refl exekkel és, hát torzulásokkal — nem tudok erre jobb szót találni.
Ha egyenruhás embert látsz, összeszorul a gyomrod akkor is, ha nem csináltál semmit.
Bizony, és hát ugye miért is? Ugyanez a helyzet a BKV-ellenőrökkel. Ha meglátok egy karszalagos ellenőrt, azonnal irracionális félelem fog el. Annyira rettegek tőlük, pedig ugyan mit csinálhatna velem? Legföljebb megbüntet. De még akkor is félek, ha van jegyem, hiszen arra gondolok, hogy bármi megtörténhet. Tök mindegy, hogy neked van-e jegyed vagy nincs. Ezt persze szélesebb értelemben véve mondom, de bármi megtörténhet, és nagyon kis részben múlik rajtad, hogy mi. Lehetőleg legyen jegyed, ez azt az — egyébként átmeneti — érzést ébreszti fel benned, hogy rajtad múlik a dolog.
Azért tartottam fontosnak mindezt elmondani, megírni, mert van egy gyerekem, aki most kezd eszmélkedni: kilenc éves, és elkezdte látni a tágabb világot maga körül, és elkezdett rákérdezni, hogy hogyan is vannak a dolgok. Közben pedig magamon is észreveszem, hogy nem szívesen konfrontálódom az óvodában — most már az iskolában —, mert minden esetben mérlegelem azt is, hogy ez vajon majd hogyan hat rá vissza. Tehát nincs meg bennem az a refl ex, ami egy szabadabb világban élő felnőtt emberben meglenne, hogy márpedig én odacsapok az asztalra — mert mielőtt odacsapnék, elkezdek mérlegelni.
A teljes interjú itt olvasható: http://www.argus.hu/2006_07/toth_k.htm
A költemény az ÉS-ben jelent meg: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=IRODALOM0651&article=2006-1230-1154-59CYPG
