A gyümölcsök közül az alma és a dió. Pár öreg almafát örököltünk a házzal, de egy kivételével mindegyiket ki kellet vágni, mert betegek voltak vagy éppenséggel már ki is száradtak. Az az egy, ami megmaradt, minden évben terem, de látszik, hogy nem valami egészséges. Ma almaleves van ebédre. De lesz még sok äpplemos (kb. almaszósz/püré)!
A parkok fái közül a gesztenye lombkoronájának alakjával, virágaival, levélformájával lenyűgöző! Az őszi gesztenye alatt elhaladva nem tudom megállni, hogy ne kezdjek el gesztenyét szedni. A legfinomabb illat viszont kétségtelenül a hársfák alatt van, de az egy másik évszak.
Fenyő, nyír, regzőnyár, boróka, berkenye vesz körül. A norvégiai nyaralásunk során egy igazi kuriózummal is volt szerencsém találkozni. Bergenben chilei araukáriát láttam (Araucaria araucana) – persze nem őshonos, de megél! Nálunk túl hideg van rá télen.
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/38/Araucaria_araucana1.jpg
A páfrányfenyő régi szerelmem, egy bébipéldány zöldel a könyvtárablakomban. Meglátjuk, mennyit nő. Tavaly télen megfázott, és lehullottak a levelei. A nyarat a kert végében töltötte az erdőszélen, s ott magához jött. Most ismét cserépbe dugtam, mert közelednek a fagyok.
Az öreg almafákkal két oszlopos tiszafát (Taxus baccata „Fastigiata”) is örököltünk, nagyon szépek, hatalmasak – és persze örökzöldek. A kert egyik zugában (a rododentron alatt) találtam egy picurka magoncot, ami tiszafának néz ki (magról nem nagyon szokott kikelni, hacsak véletlenül nem). Átültettem a faóvodába (az erdőszél, ahol a gingkó is feléledt). Egy szép karcsú boróka is van a kerítés mellett (3-4 méter), a hegyoldal köves, nyíltabb részein az alacsonyabb, laposabb formájú él meg.
Említésre méltó még a matuzsálem tölgy a kert végében – itt-ott fiai is vannak, talán egyet meg is tartok-, és a csodálatos lombhullató vörösfenyő (Larix decidua).
Kísérletezem feketedió és vadgesztenye magjával; két kisebb fenyőmagoncot telepítettem le a hegyről, meg egyet hoztam a nyári kirándulásról (magashegyi klíma).
A „Kedvenc fáim” fejezethez tartozik egy történet is. A tavasszal tőlünk nem messze az útszélen találtunk két köteg fenyődugványt. A dolgot svéd módra akartam elintézni, tanácsot kértem botanikus barátomtól, jelentettem a rendőrségen, a rendőrök meg is találták a gazdát, akinek a kocsijáról „lepottyantak” a kisfák, és beszéltem is a fickóval. De az nem jött érte a fákért. A növények olyan három hétig is álltak vízzel teli vödörben, a hűvös garázsban, de nagyrészük már alig élt, amikor arra az elhatározásra jutottam, nem várok tovább, amit lehet eldugdosok, hátha megmaradnak. Hozzá kell tennem, hogy előtte nem sokkal ábrándoztam arról, hogy milyen jó lenne valami sövényfélét telepíteni, s tervezgettem, hova, de persze, hogy miből, arra válasz nem volt. S akkor hopp, ott terem 120 darab kisfenyő az udvaromon. Tudom, fenyőből nem valami pompás sövény nő, de gondozással kordában lehet tartani, láttam már szép fenyősövényt a környéken. Persze a 120-ból nem sok maradt meg, ha nyomban elültetem őket, több szerencsével járok. Tanulság: mindig az első megérzésemre kell hallgatni (ti. a kéresem meghallgattatott), és sohasem svéd módra intézni el semmit. Szóval úgy jártam, mint Mátyás király: találtam is egy erdőnyi fenyődugványt, meg nem is.
